Tályegység

Sajóvelezd esetében állandó bizonytalanságot tapasztalhatunk miközben ezeket az írásokat olvassuk. Még magát a palóc-barkó eredetet nézve is különböztek a vélemények. A települést először 1855-ben JERNEY sorolta a palócok közé (Noszvaj, Velezd, Bánhorváti, Bánfalva, Tardona, Jánosi), majd mások mellett Hunfalvy Pál (1876), Pintér Sándor (1880). Lajos Árpád pedig többször is barkó faluként említi Sajóvelezdet. Azért ez a bizonytalanság valamelyest érthető, hiszen az eddigi kutatások eredményeit tekintve kevés adat áll rendelkezésünkre, ami a palócság, illetve azon belül is a barkóság eredetére utal. Tóth Zoltán György a következőket írja, „A barkók öröklési jogszokásai” című könyvében:
„A barkók eredetével történeti forrásműveink nem foglalkoznak. A néphagyományok által nyújtott adatokon kívül egyetlen támpont, amiből kiindulhatunk az, hogy a barkók nem külön nép, hanem a palócoknak, északi, vagy északkeleti ága. Minthogy tehát a barkók valójában palócok, zért a barkók eredete egybeesik a palócok eredetének oly sokat vitatott kérdésével”.
Nézzük meg mit is ír a szakirodalom kik azok a palócok akik a Palócföldön élnek, hiszen itt egy bizonytalanul körvonalazható, valójában fiktív tájfogalomról beszélünk.
„Nem kétséges, hogy a palóc név a magyarban szláv eredetű, s átadó félként a nyugati szláv nyelvek (lengyel, cseh, morva, szlovák) jöhetnek szóba (plavec, plavci szóalakok). A kijevi orosz évkönyvek 1061-ben említik a polovcinak nevezett kunokat, akik ellen Szent László 1086-ban és 1089-ben is hadakozott. Szepes, Gömör, Torna, a Zagyva felső vidéke különösen gazdag a Szent Lászlóra utaló templomi freskókban és népmondákban. Magyarországon a középkori latinitás a kunokat többnyire a kumán népnévvel jelöli. Ezért a középkori írott forrásokban a palóc szót hiába keressük. A szó népi kölcsönzése valamikor a 14-16. század folyamán történhetett. Mindenesetre a 17. század derekán már az alföldi városok népe is használta. Maguk a palócok szintén ismerték ezt az elnevezést, hiszen az alföldi magyarságnál sűrűbb érintkezésben álltak a Felföld szláv csoportjaival, de gúnynévnek vették, s önmagukra nézvést nem emlegették. A palóc népnévből kiindulva számos magyarázat született a palóc népcsoport eredetére, etnogenezisére vonatkozóan. Ráadásul Anonymus Gesta Hungaroruma is kumán (kun) vezérekről szól a Felföld meghódítása kapcsán. Böngér fia Bors volt az, aki „felállította a mezsgyéket a Tátra hegyein” (ANONIMUS 1977. 96. Gesta Hungarorum. PAIS Dezső fordítása). Társa volt Ed és Edömén. Ismeretes az is, hogy a Mátra vidékén ősfoglalónak számított az Aba nemzetség, s ezáltal a honfoglaló magyarokhoz csatlakozott kabar népességet is figyelembe kell venni a palóc népcsoport eredetének nyomozása során. Továbbá 1866 óta ismeretes a Bélapátfalva határában álló 1232-ben alapított cisztercita apátságra tett latin megjegyzés (alias Trium Fontium de Beel Cumanorum), mely „a kunok Bél-Háromkútja” néven említi az apátság központját (vö. HUNFALVY PÁL 1876. 363-364. A forrás hitelességéhez: KOVÁCS BÉLA 1996. 18-21.). Főként ez utóbbi forrás nyomán gondoltak a kutatók a tatárjárás előtt a Bükk-vidékre telepített polovec-kun népességre. Perdöntő forrásadatok hiányában a palóc eredet kérdése véglegesen ma sem válaszolható meg. Továbbra is számon kell tartanunk a lehetséges (s az eddigi szakirodalomban olvasható) válaszok három típusát: 1. A palócok a kabarok utódai, s a honfoglalókkal egyidejűleg érkeztek, s települtek meg a Mátra, Bükk vidékén. 2. A palóc népcsoport magja polovec-kun eredetű, s a 12. században, a tatárjárás előtt érkezett e hazába. 3. Avar, hun, szkíta töredékek ivadékai, s a magyar honfoglalást megelőzően települtek meg e vidéken. Ezt a nézetet képviselte Pintér Sándor (1880). Bármely választ fogadjuk is el, annyi bizonyos, hogy e népcsoport ősi magja eltért a magyartól nyelvében, s valamelyest kultúráját tekintve is. Ezt az eltérést a szomszédos szlávság is érzékelte és saját nyelvén megjelölte. zonban ahogy a kumán szó kunokat és kabarokat is jelenthet a magyar gestákban, a plavec, plavci szó is jelölhette a török nyelvcsaládhoz tartozó mindkét népet. égül is a 9-12. századi településtörténet sem merül ki az ősfoglaló nemzetségek megtelepülésében. Az érintett vármegyék területén már a 10-11. században új telepítések történtek, új adománybirtokosok jelentek meg, törzstöredékek, szabadok és különféle szolgálónépek. Ezek a népmozgalmak a nyelvi, kulturális egységesülést erősítették: a keleti néptöredékek (kabarok, úzok, besenyők, kunok) integrálódását s a szláv népesség asszimilálódását. Azaz a tatárjárás előtti település- és népiségtörténetnek kisebb a jelentősége a Palócföld és térségi kultúra formálódásában, mint az utána következő századok néptörténeti eseményeinek.”
(Paládi Kovács-Attila: A Bükki erdők népe.)
A mi esetünkben ennek a kérdéses térségnek a nagyobb változásai a 16. században kezdődtek el, viszont nem csak Sajóvelezd, hanem több település esetében is a vizsgálatok során olyan adatokkal találja szembe magát az ember, melyeknek eredete visszavezet minket a sokkal korábbi évszázadokba. Tehát nem tudjuk elkerülni, hogy ne tekintsünk vissza. Először is tisztázni kellene magát a népnevet, mert az itt élők sokkal inkább ismerték a „barkó” elnevezést, mint a „palócot”. Erre nézve több elmélet is született már: Az egyik ilyen, hogy a barkók a Gömör megyei Barka községből származnának, ami kétséges, mert semmi adat nem támasztja ezt alá. Egy másik elmélet a barka-oldalszakállra vezeti vissza, ami ugyancsak kizárható, hiszen a barkók nem hordtak ilyet. Lajos Árpád szerint a barkó egy gúnynév és „tarkanyakszörűt” jelent. Arra vezeti vissza, hogy a földmívesek azért barkók (tarkanyakúak), mert a „földön izzadva dolgoznak és a por, piszok rárakódik a nyakukra és tarkává (barkóvá) teszi azt.” Ha ragaszkodnánk ehhez a megállapításhoz, akkor az országban minden földművest barkónak kellene nevezni. A legvalószínűbbnek azt az eredeztetés tartják, melyet egy Barco Vince nevű tábornokra vezetnek vissza. Eszerint:
„A 10. huszárezred tulajdonosa az olasz származású Barco Vince tábornok volt évtizedeken át. Ugyanis az ezredtulajdonosi méltóságot a 18. században adomány útján kapták az egyes főurak és az ezred addig viselte a nevüket, amíg más nem vette át az ezredet. Barco tábornok az 1780-90-es években Magyarország főhadparancsnoka és a császári titkos rendőrség vezetője volt egyben. Ilyen minőségében göngyölítette fel a Martinovics-féle összeesküvést. Martinovics Ignác fivére, Vincze a Barco huszárokkal részt vett a hétéves háborúban (1756-63), s még az 1789. évi török háborúban is a Barco lovasezredben szolgált. Eszerint a 10. magyar huszárezred sokáig viselte Barco tábornok nevét. A katonaállítás a 18. századi Magyarországon szabad toborzáson alapult. Legtöbb ezrednek állandó újoncutánpótlási területe volt, 1-2 megyényi vidék. A Nádor huszárezredet a Jászkunságban toboroztatta az ország nádora, az ezred tulajdonosa. Úgy látszik a Barco ezred toborzási területe Dél-Gömör és Nyugat-Borsod volt. Igen valószínű, hogy a barkó népnév a Barco ezredről veszi eredetét. Az újoncok többségét a jobbágyfalvak, az elszegényedett, zsellér szinten élő családok adták. Eredetileg a jobbágyfalvakat, közösségeket illették a barkó névvel a megyei politikát vivő nemesek, papok és az ezrednek katonát nem adó falvak. Ezzel magyarázható, hogy csak a „köznép” számított barkónak az 1830-as években, és érthető a barkók HUNFALVY által említett büszke csoportöntudata is.”
(Paládi-Kovács Attila)
Az, hogy a „megyei politikát vivő nemesek, papok és az ezrednek katonát nem adó falvak” milyen alapon tettek különbséget, az már önmagában is egy érdekes kérdés, de hogy hogyan vélekedtek maguk az emberek a Palócságról és Barkóságról, az figyelemre méltó! Paládi-Kovács Attila is azt írja, hogy az ezen a tájon, végzett kutatások során maga a nép a palóc elnevezésről nem sokat tudott. A „barkó” mint népcsoport elnevezés viszont már a 19. század elejétől élt. Helyenként pedig vállalták is ezt az elnevezést. Persze ez is bizonytalan, mert az egykori kisnemesi települések kevésbé vállalták, vállalják a barkó nevet, mint a hajdani jobbágyfalvak lakói. Ilyen kisnemesi település Sajóvelezd is. A barkó nevet ismerték és ismerik az itt élt és ma is itt élő emberek, de a szomszédos Sajómercse lakóit nevezték, nevezik többek között „barkóknak, cifráknak”. Az upponyiak szerint a Barkóság Eger és a Rima alsó folyása közötti terület.

Tóth Zoltán György Bélapátfalván nyert adatai szerint az ott élők a barkó-tájegységet Domaháza, Hódoscsépány, Arló, Ózd, Bekölce, Borsodnádasd, Balaton, Bükkszentmárton és Bélapátfalva községek határai közé teszik.

Tehát a környező települések egy részét maguk az emberek is barkóként említik, de a Barkóságnak, mint tájegységnek a meghatározásánál már mutatkoztak eltérések, és ugyanez látható a terület leírását bemutató korábbi dokumentumokban. Hunfalvy szerint a Bükk-hegység északnyugati része az úgynevezett Erdőhát a Barkóság, de Malonyai Dezső azt állapítja meg kutatásai során, hogy nem találtak semmi olyan vonást, ami megkülönböztetné őket a többi palócoktól.

Paládi-Kovács Attila a következőket írja a Barkóságról:
„ Áttekintve az eddigi irodalmat, kitűnik, hogy a múlt századi szerzők és a századunk első harmadából származó források kizárólag római katolikus falvakat soroltak a Barkósághoz. Először 1937-ben HERKELY Károly említette barkó faluként a református Mályinkát és Tardonát is. Ugyanazon évben LAJOS Árpád a barkó népelnevezést magyarázó cikkében Dél-Gömör és Nyugat-Borsod mellett Észak-Hevesre is kiterjesztette a barkó népcsoport határait. Későbbi munkáiban is állandó bizonytalanság észlelhető a barkó terület körülhatárolását illetően. Egyik, 1965-ben közölt cikkében barkó falunak nevezte a református Sajóvelezdet, Bánhorvátot és Bántapolcsányt is. A Szárazvölgy református falvakkal megült térségét a barkók távolabbi területének tartotta. Talán nem is teljesen önkényesen, mert a Szuha-völgyi Felsőnyárádról egy nyelvészeti szakmunkában olvasható: A palócsághoz tartozás tudata nem él a lakosságban. Barkónak, barkósán beszélőnek tartják magukat. GUNDA Bélának Jósvafőn mondták adatközlői: „Mi itt barkósán beszélünk.”
Miközben ezeket a sorokat olvassa az ember, joggal merül fel benne a kérdés, hogy ha az itt élő emberek magukat is barkónak tartják, akkor mi az oka, hogy a szakemberek mégis másként vélekednek, hiszen sem Jósvafőt, sem Felsőnyárádot vagy a szárazvölgyi településeket nem sorolják a barkósághoz, ellentétben az ott élő emberek identitástudatával. Még Tardona esetében is hasonlóan érdekes a helyzet, mert pl. a szomszédos települések lakói ezt a települést is barkó faluként ismerték, pedig Tardona is többnyire református község. Ennek ellenére a szakemberek éppúgy nem sorolják a Barkósághoz, mint az említett szárazvölgyi településeket. Az említett falvaknak a lakosságánál ugyanúgy megfigyelhetőek azok a palóc nyelvre jellemző sajátosságok amik pl. a közeli barkó falvak népeinél. Azt már én is megtanultam még gyermekfejjel, hogy a térségben élő emberek elsősorban a nyelvjárásbeli, beszédmódbeli eltérések alapján határozták meg az egyes falvak lakóit. A beszédmódból, szóhasználatból és kiejtéséből megtudták állapítani, hogy az adott személy honnan, mely faluból származhat. A nyelvi különbségekről Vörösmarty Mihály írta, hogy a barkó abban különbözik a palóctól, hogy az au-t ó-nak, az eü-t ő-nek mondja. Ha azt mondjuk, hogy alszom, akkor a palóc azt mondja, hogy auszom, a barkó pedig, hogy ószom, vagy pl. elment - eüment - őment. A bán-völgyi, szárazvölgyi falvak lakói, vagy az említett tardonaiak is nyelvükben hordozzák ezeket a területre jellemző sajátos palóc nyelvjárásnak a jegyeit, igaz mára már erősen megkopott. Sajóvelezdet ebből a szempontból ma már nem is igazán lehet vizsgálni. Ezeket a nyelvjárásbeli jegyeket már csak nagyon kevés embernél lehet felfedezni. Viszont vannak még egyéb olyan nyelvészeti szempontok is, melyeket érdemes áttekintenünk, mert érdekes képet tárnak elénk. Ilyen például a szókészlet használata, amire PALÁDI-Kovács Attila hívja fel a figyelmet a BATYUZÓ LEPEDŐK ÉS ELNEVEZÉSÜK BORSOD-ABAÚJ-ZEMPLÉN MEGYÉBEN című írásában:
„A szókészlet elemeinek térképezése, történeti analizálása nagy lehetőségeket tartogat a ma még túlzottan hangtani irányultságú nyelvjáráskutatás és nyelvtörténet számára is.” DOBROSSY István,FÜGEDI Márta: „Etnikai határok és nemzetiségi hatások Borsod-Abaúj-Zemplén megyében a kenderfeldolgozás rostelőkészítő munkafolyamatában” című könyvükben a következőket írják (282. oldal): „A fej elnevezés ugyancsak a legjobb minőségre utalva a barkók lakta területet vagy közvetlen környékét jellemzi (Nagyvisnyó, Szilvásvárad, Domaháza, Arló, Járdánháza, Kissikátor, Sajómercse, Bolyok, Sajóvelezd, Borsodnádasd, Dédestapolcsány, Mályinka, Tardona, Sajókaza, Bánhorváti.)”

Megyéink más területén csak szórványosan, rendszertelenül fordul elő (Prügy, Csobaj, Tiszadada), a Duna-Tisza között és a Tiszántúlon mutat jelentős, egyenletes elterjedést. Az elnevezés kialakulása minden bizonnyal összefügg a minősített rostanyag tárolási formájával, a fej alakba, való rögzítéssel. ”
Amint látható itt is megjelenik Sajóvelezd és még egy pár bán-völgyi település, de óvatos megfogalmazásban a barkók lakta terület közvetlen környékeként írják le. Hasonló kép rajzolódik ki a közepes minőségű rostanyag elnevezésével is.

A fentebb már említetett falusi asszonyok, akik a portékájukat árulva sokszor felkeresték a városi embereket a lakásukon, hozzánk is eljutottak. Hátukra kötött nagy lepedőkben, batyukban cipelték az árut

és gyakran még előre is kosarat kötöttek ellensúlyként. Ez a kendő ismert volt nem csak a palócság, hanem a borsodi, abaúji, zempléni népeknél. Ezekről a lepedőkről és elnevezésükről írt PALÁDI-Kovács Attila az említett könyvében:
„A korábbi etnográfiai és dialektológiai irodalomból, valamint archivális forrásokból is látszott már, hogy a magyar nyelvterületen belül a Sajó, Tisza, Bodrog és a szlovák magyar nyelvhatár által bezárt terület batyuzó lepedőinek formája és elnevezései különböznek a más vidékeken találhatóktól. Ezen a viszonylag szűk területen belül is változatos, mozaikszerű a kép, feltűnően gazdag a batyuzáshoz kapcsolódó szóanyag. Minthogy a kiterjedt megyén belül számos földrajzi kistáj található, eltérő természeti és gazdasági adottságokkal, mely kistájaknak a településés népiségtörténete is más utakon járt, érthető a megyén belüli anyag változatossága, táji tagolódása.”
A batyuzó lepedőknek két féle alapváltozatát különböztetjük meg. E zek nem csak anyaguk minőségében, de méretükben és alkalmazásukban is eltérőek. Először nézzük magának a batyu elnevezésének a szóhasználatát:

A durvább, általában csepűvászonból készült és a fű, széna, rőzse hordásra férfiak által használt lepedő neve a hamvas, pacókos, patrac, tracskos stb. Ezeknek a négy sarkán rövid, úgy nevezett kötőlék (sallang, file) is található. Sajóvelezden ezt a batyuzó lepedőt „hamvasnak” hívják.

A másik a nők által használt finomabb anyagú úgy nevezett hurcolkodó hamvas, illetve van egy a barkóknál használatos harmadik elnevezés is, amit utazásnál piacozáshoz, vagyis tiszta ruhához használtak, ez az abrosz.

A Sajó-völgye, amit a kutatók a Barkóság keleti határaként jelöltek meg, az itt most egyben tárgy- és szóföldrajzi határként is értelmezhető, mert innen keletre ennek a kendőnek az elnevezése már más. A nyelvjáráson és a szókészlet használatán túl a különböző táj-, és helynevek vizsgálata közben találtam érdekes információkra. Amennyire tudtam próbáltam összegyűjteni és megvizsgálni a velezdi elnevezéseket, mely biztos hogy nem teljes lista, de azért így is érdekes adatokkal szolgáltak:
Borjú kert (hajdan borjú legelő).
Recske, Morotva( hajdan a sajó szakadásból létesült tó)
Nyilas , Szelesög
Káposztás földek (hajdan káposztát termő tér)
Zsiga szög.
Kertmegi
Felső és, - Alsó két út közi
Majorság
Felső és alsó keskeny (keskeny parcellákba hasitott szántó földek)
Vizes hosszú, hosszú vadvizes föld
Felsővizes hosszú
Kana hán
Várerdő (ahol hajdan a vár állott)
Barna erdő.
Gáli szög
Laposkő
Várszőlő
Mercsei völgy
Harasztközi
Belső és külső keserveskő
(igen köves szántó földek)
Tötvény (a Sajó vize által töltött földek)
Ravaszlyuk oldal (róka lyukas hely)
Masföld (sovány szántó földek)
Sipos (egykori tulajdonosa neve után)
Bába széke (hajdan pinczés hely ahol a Baba nevü mészáros székhelye volt)
Köves
Hársas
Máll
Hamu szög (porhanyós földje miatt)
Parlag, Pincék elei
Istállós kert (a hajdani falu hely ahol istállók voltak)
Magos hely szőllők
Bakós (röges földje miatt)
Tótvargáné
Szurdok (szoros völgy)
Bedő völgy,
Cigány völgy
Betes süreje
Horka (jó legelő hely)
Égetthegy, kősziklás szőllők
Kakas
Dobogó
Kisvölgy,
Mesterhegy
Kukucsó, vagy Rednek (nyílt térre néző szoros völgy)
Nyerges (alakjáról elnevezett hegy)
Korong
Szent király, vagy Királyszög dűlő
Alsó keskeny
Rövid
Gálkapu
Kerektövis
Liget
Csobádi rét
Homok
Mester rét
Nagy szög, Nagysor
Szekerrét
Nagy Berek
Malom szög
Pástrét
Nemessor
Nyilas
Faluszög
Ördöngös szög
Dúháza
Malom rét
Csaba
Benérse

A felsorolásban láthatóak olyan helynevek, melyek tulajdonságra utalnak mint a Hamuszög, ami a porhanyós földje után kapta nevét, míg mások épületet jelöltek. Ilyen pl. a Malomszög, ami a malom egykori helyére utal, de olyan elnevezések is megtalálhatóak, melyek egyértelműen családnevet takarnak (Gáli szög, Bába széke) és ilyen elnevezésekkel sokszor találkozunk a hadas települések kapcsán.
A palóc-barkó kisnemesi falvaira jellemző, hogy sokáig megőrizték a hajdani nemzetségi szervezet nyomait. Ezek alapján egy-egy hosszú udvar vagy szög/sor, azonos nemzetségből származó, vagyis ugyanabba a hadba tartozó családok házait jelentette. A korábbi kutatások is úgy említik Sajóvelezdet mint hadas település, amit nincs okunk kétségbe vonni, de ami az elnevezéseket illeti vannak érdekességek.
A török hódoltság után számos palóc faluba történtek szláv betelepítések, így Sajóvelezdre is. A Csabára, ami a mai Kossuth utca még az 1700-as években telepítettek be a felvidékről hat családot, de arra a kérdésre, hogy honnan ered ez a Csaba elnevezés, arra nem kaptam választ. A Nagysoron (ami a mai Rákóczi utca) az egykori településbirtokos Kövér család mellett, a telkes jobbágyok és a zsellér családok laktak. Tehát a „Nagy” itt nem családnévként, hanem sokkal inkább jelzőként értelmezhető. Persze ettől függetlenül valóban „nagy” családok, hadak laktak ebben az utcában, de nem egy családot takar a név. A mai is Nemessor-ként emlegetett Széchenyi utcában a szárazvölgyi nemesekből beházasodott családok laktak, (Dapsy, Ujj, Kalas, Csiszár, Nagy, Batta, Derne). Vagyis itt sem arról van szó, hogy ezt a sort ugyanazon nemzetségbeliekről nevezték volna el, hanem több nemesi család, több had egy utcában, egy sorban való tömörülését jelölték így, megkülönböztetve őket a velezdi kisnemességtől. Olyan elnevezések, melyek valóban egy-egy nagy család, had nevét takarnák és mai napig is lakott, olyanok már nem maradtak fenn.
Emellett a szálláskertes településekből ismert elnevezés is akad mint Borjú kert, Istállós kert.
„A szálláskertes település olyan, napjainkra már nagyrészt megszűnt településforma, amelynél a lakótelkek és a gazdasági udvarok csoportja térben elkülönült egymástól. A lakóházak kis telkeken álltak a város vagy falu közepén. Gyakran kerítetlenek és halmazos elhelyezkedésűek voltak. Mellettük legfeljebb tyúkól vagy sertésól fordult elő a lakótelepen. A kert, szálláskert, akó, akókert, ólaskert, majorkert, istállókert, szérüskert nevű gazdasági telephelyek a gazdaságvitelhez szükséges épületekkel a lakótelep mellett vagy földrajzi okok miatt attól távolabb helyezkedtek el.”(Magyar néprajzi lexikon)
Ez azért érdekes, mert a velezdi parasztgazdaságok épületei a házakkal azonos telken helyezkednek el. Még ma is megfigyelhetők a hosszú társas udvarok a gazdasági épületekkel, ólakkal és az udvar végét lezáró csűrrel. Az „Istállóskert” elnevezés abból az időből származhat, amikor a település a török hódoltság idején a szurdok patak völgyébe menekült. Elképzelhető, hogy ott egy a lakótelkektől független közös istállót alakíthattak ki, ami a szálláskertes településekre jellemző, de erre nincsenek adataink.
A hadas elnevezések palóc-barkó sajátosságok, de a Nemessor családjainak vizsgálatánál előbukkantak egyéb rejtett információk is.
Ennek a településnek más református falvakkal vannak erős házasodási kapcsolatai, vagyis egyértelműen látszott, hogy az egy népcsoporton belüli házasságok tekintetében vajmi kevés kapcsolódási pont van a katolikus barkó településekkel. Sajóvelezd azon kisnemesi települések közé tartozik, akik az ellenreformáció idején is megtartották református vallásukat és elhatárolódás van a környező katolikus falvaktól, mint pl. Sajómercse. A házasodási szokásai révén ez a település sokkal közelebbi kapcsolatokat mutat a szárazvölgyi, és a bán-völgyi református falvakkal mint egyéb kifejezetten barkónak tartott katolikus vallású településekkel. Ennek az elhatárolódásnak az alapjai legfőképpen a vallási különbségekre vezethető vissza. A reformációval elkezdődött a népi társadalomban és kultúrában egyfajta differenciálódás. Ne feledjük el, hogy a 16. század végére Magyarország lakosságának 90 %-a már protestáns és az ellenreformáció idején komoly harcok alakultak ki.
„A Bán-völgyi, Sajó-völgyi reformátusok és a szomszédos Barkóság római katolikus falvai között a 18. században az ellenreformáció élharcosai szítottak ellentéteket. A barkó hagyomány szerint az upponyi és a sajónémeti hegyen azért állítottak keresztet, mert Herkó páter e községeknél állította meg a kálvinistákat. Ott húzódott a felekezeti tömbök térségi határa, a frontvonal, melyről Mezőkövesd és a matyók kapcsán Györffy is szólt.” (PALÁDI-KOVÁCS ATTILA 1968. 192-193).
Az egyházak eltérő szellemisége nem csak az emberek magatartására, mentalitására volt hatással, de befolyásolta a paraszti erkölcsöt és a folklór alakulását is.
Örsi Julianna: „Exogám házasságok mint az asszimilálódás mutatói” című munkájában azt írja, hogy: „a különböző etnikumú, különböző felekezetű települések zónájában a lokális endogámiához való ragaszkodást megelőzi a vallási endogámia és az etnikai csoporthoz való tartozás. Sajóvelezd házasodási körzetébe szintén magyar református falvak tartoztak. A 18-19.században Sajóvelezd házasodási társközsége Bánhorváti volt. Jelentősebb még az exogámia Putnokkal, Kazinccal, Bánfalvával, Barczával. Ide sorolhatjuk még Zádorfalvát, Vadnát, Kazát, Alsó-Szuhát, Lénárdfalut, Tapolcsányt. A legtöbb sajóvelezdi nemes Alsószuháról, Zádorfalváról és Hétből választott párt. ”
A velezdi kisnemesek sokkal jobb módban éltek még a szárazvölgyi nemesekhez képest is, aminek következtében azok előszeretettel keresték a kapcsolatokat a velezdi kisnemesi családokkal. Az is kiderül ebből a tanulmányból, hogy: „Hiába van a közelében Sajógalgócz, Sajónémeti, Királd, Sajómercse. Házassági kapcsolatokat e településekkei nem épített ki. Leszögezhetjük, hogy a Sajó-völgy vizsgált falvai esetében nem annyira egy-egy település zártságáról, hanem egy-egy kistáji csoport egységéről beszélhetünk. ”
A munkafolyamatok szókészletének vizsgálatánál egy eléggé egységes terület mutatkozott, amiben láthattuk Sajóvelezdet és aminek nagy részét ma Barkóságként ismerünk, de ebben nem csak ezt a falut, hanem más református falvakat is láthatunk. A nyelvi sajátságok és a vallási hovatartozás mellet nekünk leginkább a táncok és a hozzájuk kapcsolódó szokások jelentenek még segítséget, ezért folytattam a keresést ebben az irányban.
Borovszky Samu írta 1903-ban: Gömör és Kis-Hont vármegye című művében:
„A vármegyében dívó népszokások, amelyek, fájdalom, az évről-évre hódítólag terjedő czivilizáczió hatása alatt lassan-lassan vesznek és pusztulnak, csak a félreesőbb hegyvidéken tartják még magukat ősi eredetiségükben. Kivétel csak három, a gömöri magyarság által a barkótól átvett, gyűjtő elnevezéssel illetett népszokás, a szükség-ek szokása (keresztelő, házasság és temetés). A keresztelő első szükség, a házasság középső szükség, a temetés végső szükség v. utolsó szükség.”
Abba inkább ne menjünk bele, hogy mi változott azóta, mióta ezeket a sorokat a szerző papírra vetette, de nézzünk meg egy-két példát az említett barkó szokásokból.
„Minden barkó községben szokás ma is, hogy a komaasszony ételt hord a fekvő asszonynak; helyi megnevezéssel poszrikot visz. Régen a komaasszony 5 alkalommal vitt poszrikot, s szigorúan kialakult rendje volt, melyik napon mit kellett vinni. Most egy alkalommal, de sokkal többet adnak a komaasszonyok, mint régen. Kis poszrikot egy-egy alkalommal más rokonok is hordtak - mindazon asszonyok, akik a keresztelőn részt vettek. Régebben a poszrik szóval jelölték a keresztelőt követő mulatságot is. Ez a szó ismeretes az egész palóc területen, gömör katolikus helyein inkább posztrik, pusztrik alakban használatos. Az ételhordás szokása országosan elterjedt, de az elnevezések igen változatosak. Már a barkókkal szomszédos borsodi-gömöri reformátusság is másképp nevezi: Hétben, Sajóvelezden, a Szárazvölgy falvaiban komatálat hordanak, s komakendőt használnak erre az alkalomra.”
A munkafolyamatok szókészleténél egyértelműen látszott, hogy a barkókhoz hasonló elnevezéseket használnak a velezdiek. Itt viszont az ételhordás szokásának a szóhasználata és a hozzá tartozó eszközöknek az elnevezése is különbözik.
A lakodalom szokásrendszerében viszont van egy pár momentum, ami ugyancsak elgondolkodtató, ezért említsünk meg ezek közül párat. Az egyik a vőfély szerepére utal.
Bakó Ferenc: Az erdőháti lakodalom sajátosságai.
„Ismeretes, hogy a templomi esküvő mintegy 400 éves múltja még napjainkig sem volt elegendő ahhoz, hogy a pogányságból eredő néphit és a parasztság társadalmi véleménye érvényesnek ismerje el az egyházi szertartást, az ősi rítusokkal szemben. Kilépve a templomból, a fiatal pár szokás szerint még nem marad együtt, násznépével. Mind a vőlegény, mind a menyasszony saját otthonába tér vissza és csak jóval, órákkal később a gyertyás, vagy fektető tánc, majd az elhálás teszi a fiatalokat házaspárrá. A hagyományos rítust bizonyára a násznagy, illetve a vőfély végezte, a nyoszolyók segítségével. Ennek a történeti háttérnek, előzményeknek az ismeretében felismerhetünk olyan pogánykori cselekvéseket, amelyek az egyházi szertartás mellett tovább élve, ma is gyakorlatban vannak. Ilyen a vőfély szerepe a templomban, amit főleg a barkóknál figyelhetünk meg. Például Sátán az utóbbi évtizedekben, sőt több faluban még ma is, esketés után a nagyvőfély az oltárnál versben köszönetet mond a lelkésznek, s ebben elismeri, hogy ?bár ő tudományban igen gyenge", mégis áldást mond a pap fejére. A szokást katolikusoknál Hunfalvy János említi először 1867-ben az Ózd melletti Szentsimonról, és hasonló eseteket ismerünk református falvakból, mint Sajóvelezd, Szilvásvárad is, Tardonán pedig a vőfély 1981-ben - azaz napjainkban - nemcsak a papnak mondott köszönetet, hanem az úrasztala mellett az új párhoz is szólt. A népi társadalom tehát a házasságkötés egyházi szertartásán is képviselteti magát, minthogy ez évszázadokkal ezelőtt teljesen az ő hatáskörébe tartozott. Ugyancsak a barkóknál, pontosabban a Palócföld keleti zónájában tűnik fel a lelkész megajándékozása is, ami lényegében kísérlet arra, hogy megnyerjék az egyház pártfogását és türelmét az alapjában véve nem keresztényi fogantatású népi rítusok lefolytatásához. Szilvásváradon 1914-ben buzogány típusú, kisebb méretű vőfélybotot adtak a lelkésznek almával, mézeskaláccsal díszítve, Sajóvelezden pedig egy üveg bort ajándékoztak neki, az üveg nyakán lyukas kaláccsal, ami egyik jelképes, talán egykor kultikus tárgya volt a lakodalomnak. ”
A lakodalmi kalács, mint egykor talán kultikus tárgy mára már teljesen átalakult és helyét átvették a különböző sütemények, de a vőfély szerepe még mind a mai napig megtartotta fontos szerepét és nem sokat változott.
A másik ilyen momentum, ami máig fennmaradt a hajnaltűz. Az igazi falusi lakodalomnak itt még mai is részét képezi ez a szokás és bízunk benne, hogy még sokáig meg is marad.
Lajos Árpád: Hajnaltüze Borsodban.
„A tűzrakással kapcsolatos palóc népszokások legelterjedtebb típusa a hajnaltüze. Téli mulatságok, „báld”-ok farsangi ivók, „ijók”, valamint lakzik végén általában sor került rá. A lakodalmakat sokfelé ma is ezzel fejezik be. Fő motívuma: a tűz megrakása és a hozzáfűződő tánc elárulja e népszokás ősi eredetét. Valaha szertartás volt. Ma már csak kedélyes társas mulatság, melyet a szokás ereje feltűnő szívóssággal tart fenn. A tűz úgy szerepel benne, mint a komor éjszakát követő virradat, a megújulás jelképe. Szorosan kapcsolódik a hajnal érkezéséhez. A tűz és a hajnal fogalmának érintkezését nemcsak e szokás elnevezése: hajnaltűz (hajnalporkolás. hajnalégetés) fejezi ki, de a hozzáfűződő dalok egy részének tartalma is. A táncdalok közt van jónéhány, mely a hajnal érkezését hirdeti, s a nap keltét dicséri. E népszokás elterjedése Hont-Nógrád-Északheves tájain folyamatosan követhető, ebbe az elterjedésbe Borsodnak elsősorban északnyugati területe esik. Legfeltűnőbb és legösszefüggőbb a rajzás a Bükk hegységtől északnyugatra elterülő megyerészen, a Hangony, felső Sajó környékén, a borsodi palócság (barkóság) dombos-völgyes tájain, valamint a Bükk hegység északnyugati barkó peremfalvaiban. Ez utóbbi helyeken a hajnaltüzét hajnalégetésnek hívják. A Bükktől és a Sajótól északra lakó, a barkósághoz tartozó Szuha-völgyiek is tudnak e hagyományról. Néhány évtizeddel ezelőtt még ők is eljárták a hajnaltüzét. Ma már csak emlegetik ezen a néven. Az elterjedés képe az Északbükkség keleti peremén (Pitypalatty-völgy, Bábony-völgy) még inkább elmosódik. Emlegetik itt a hajnalégetést, de csak úgy, hogy látták máshol, a tőlük nyugatra levő Harica-Kazinc-Bán-völgy falvaiban. Van azonban a Bükknek még egy övezete, ahol feltűnően erősen őrzik e hagyományt, ez pedig a hegység nyugati övezete, melynek nagy része Hevesbe nyúlik. Déli kis szakasza, a Hór patak völgye és környéke Borsodhoz tartozik. A hórmellékiek jól ismerik és szokásban is tartják a hajnaltüzét. Hajnalporkolásnak, vagy hajnalporgolásnak nevezik, ugyanúgy, mint a Heveshez tartozó délbükkségiek. A Hór völgyétől keletre lévő délbükkaljai falvakban hiába keressük e népszokást. Nem ismerik. A Dél-Bükkség közelében lakó matyóságnak mind a három szigete mereven elzárkózik. Még a legöregebb matyók is határozottan tagadják, hogy Mezőkövesden, Tardon, Szentistvánon valaha is szokásban lett volna a hajnaltüze. A bükki szlovák falvak sem ismerik. Délborsod, Keletborsod népe sem tud róla. A hajnaltüzét tehát Borsodban a barkóság és a Délbükkalja említett kis nyugati szegélyén a hórmelléki nép őrzi. Ez utóbbi kis csoportot a környékbeliek tréfásan „matyórojt”-nak hívják (Bogács, Cserépfalu). E népcsoport külső megjelenésében (viselet, textildíszítő művészet) volt is hasonlóság különösen a tardi matyókéval, viszont a hajnalporkolás feltűnően szívós őrzésével inkább a barkóság felé húznak. E népszokás elterjedése Borsodban legdélebbre velük folytatódik, s velük is fejeződik be. A hajnaltűz kultusza végeredményben Északmagyarország nyugati területei felé mutat, s Borsodban a palócság keleti határainak kutatásához egy adattal hozzájárul. Azt látszik igazolni, hogy a palócság Borsodban ott határolódik el, ahol ez a népszokás lezárul: a Bükk hegység északi és nyugati szegélyein, valamint a Sajó folyó és a Szuha patak közti területen, a Száraz völgyön.”
Ha már a lakodalomról beszélünk nem mehetünk el szó nélkül egy másik népszokás mellett, ami egy dramatikus játék és amely Sajóvelezden nem csak a farsangnak de a hajnaltüzéhez hasonlóan ennek a jeles alkalomnak is a kedvelt része volt. Már ISTVÁNFFY is említést tesz róla, hogy a rabvágás szinte minden barkó faluban ismert volt. Úgy látszik itt annyira közkedvelt volt, hogy a lakodalmat is próbálták vele még színesebbé tenni.
A rabvágás farsangi és lakodalmi alakoskodó dramatikus játék főleg a keleti palócok körében. Húshagyókedden két férfit rabnak öltöztetnek: rossz ruhát húznak rájuk, derekukra láncot kötnek s így vezetik őket végig a falun. A falu főterén szalmára térdepeltetik, fejükre cserépfazekat húznak. Két férfi a hóhér szerepét alakítja. Kezükben egy-egy tiloló csapóját tartják. Egy ember a bíró szerepében a két „bűnös” bűncselekményeit olvassa fel: mindazokat a lopásokat, eseteket, amelyek a faluban az előző évben történtek a két rabnak tulajdonítja, s ezért halálra ítéli őket. A két hévér (hóhér) a tiloló ütőjével mint karddal, szétüti a rabok fejére helyezett cserépfazekat. Ezzel a rabokat „kivégezték”. Azok azonban „életre kelnek”, a kocsmába futnak, ahol azután a legények és házas emberek együtt mulatnak. (Magyar Néprajzi Lezikon)
A népszokásokat tekintve a kapcsolódási pontok ismét csak erősen a barkóság felé mutatnak! A hajnal tüze még ma is része a lakodalmaknak, a rabvágás viszont már teljesen eltűnt. A vőfély szerepe még épp úgy mint régen ma is nagyon fontos, de a mulatság nagy részét azért most is a tánc tölti ki. Sajnos már nincsenek virtuóz táncosok a lakodalomban , pedig az elbeszélések és az archív felvételek is azt bizonyítják, hogy bizony voltak igazi táncos egyéniségek, akik mesterei voltak a velezdi táncoknak. Ezek közül a táncok közül említsünk meg most párat.
Az első ilyen a „vasvári”, bár ezt a táncot nem csak a barkóságban ismerik, hanem a dél-gömöri vidékeken is, vagyis elterjedési területe túl mutat a barkóságon. De mivel a palócföld határain belül elterjedt táncról beszélünk és mind Velezden, pedig a bán-völgyi településeken ismert táncról beszélünk, számunkra ez is egy fontos adat. Ezt a táncot itt nem csak szólóban, hanem párban is táncolták, melyet a kutatók is úgy emlegetnek, hogy Elterjedési területe É-Ny-i Borsodon kívül; D-Gömör és É-Heves. Az ún. Barkó-vidék jellegzetes tánctípusa.(Magyar Néprajzi lexikon)
A másik a karikázónak, vagy karéjnak nevezett lánytánc. A tánc két részből áll, egy lassú és egy gyors. Motívumkészlete megegyezik a csárdásban is alkalmazott lépésekkel. A palóc karikázóknak több táji változatát különböztetjük meg és amellett hogy a velezdi karikázó illeszkedik a Keleti-palóc területre jellemző karikázó típushoz, stílusa és motívumkészlete alapján sokkal inkább köthető a bán-völgyi, lánytáncokhoz, mint mondjuk a barkó domaházi karikázóhoz. Ugyancsak hasonlóság figyelhető meg a páros táncokban. A forgásmódok mellett a férfiak asszimetrikus lépései is erős azonosságokat mutatnak! Ilyen, amikor a csárdásban vagy az ugrósban a jobbra végzett motívumot a bal irányba nem ismétlik, hanem más motívumot fűznek hozzá pl. cifra-hegyező, cifra-sarkazó, vagy bokázó-sarkazó, bokázó-lábemelő.
A pásztorkultúra zenei anyagában ismét csak olyan sajátosságok figyelhetők meg, melyek a barkóságra jellemzőek. Az általában szabadon (parlando-rubato) stílusban előadott dalokat itt táncolható formában (tempo-giusto) formában is énekelték.

Kis figyelmet szenteljünk még a ruházatnak, bár Sajóvelezd viseletéről nagyon kevés adatunk van. Azt már említettem, hogy a velezdi emberek a szomszédos S ajómercse lakóit nevezték „barkóknak és a ruházatuk alapján cifráknak”. Arról már a 19. század közepén is beszámolt a Regélő Pesti Divatlap, hogy a Sajó-völgye településein korán megjelent a polgáriasodott viselet. Az általunk megkérdezettek is már csak emlékeikben szüleik, nagyszüleik ünnepi ruházatáról tudtak beszámolni és információval szolgálni, amiből aztán megpróbáltuk rekonstruálni a korábbi viseleteket. Ezekben az elbeszélésekben például a férfiak borjúszájú ingben, bőgatyában, mellényben, csizmával és fejükön kalappal mentek a templomba. Ugyanitt megemlítették még a viselethez tartozó kiegészítőket, mint a sarkantyú, vagy a keszkenő, kendő. A hidegebb évszakokban előkerült az itt is nagyon kedvelt fürtös guba. A borjúszájú ing, melyről Paládi-Kovács Attila ír „A barkóság és népe” című könyvében és melyet a belső oldalára varrott úgy nevezett szatyinggal kötöttek fel, (hogy munka közben ne zavarjon), még látható itt is egyes régi fotókon.

A női viselet sokkal visszafogottabbnak mondható mint a katolikus barkóknál. Nincsenek emlékek, adatok pl. jellegzetes, egyedi hímzésekről, vagy ruhadarabokról, egyedül talán a surcok kivételek, melyek tovább megmaradtak. A nyugatabbra fekvő palócoknál elterjedt rojtos selyem- vagy kasmírkendőt amit vállkendőnek is hívnak és elől keresztben átfűzve hordanak az általunk megkérdezettek nem ismerték. A kendő itt sem volt ismeretlen, de azt az átmeneti és hidegebb évszakokban hordták, mint praktikus kiegészítőt és annak egy másik változatáról a berliner kendőről maradtak emlékek.

Mivel a ruházatról ilyen kevés adatunk van, így ma már arra sem tudunk választ adni, hogy vajon a szárazvölgyből beházasodott családok, (akikről a Nemessor elnevezés is létrejött) öltözéke miben különbözött. Az viszont feltűnt, hogy itt is több hasonlóság figyelhető meg a bán-völgyi falvak viseletével. A nők és férfiak hétköznapi viseletében hordott nagy és egyszerű díszítés nélküli kötényeket az ünnepi viseletben felváltja a díszesebb hímzett surc, ahol ugyancsak hasonlóságok figyelhetőek meg. A női felsők az ingvállak is hasonlóak ami talán nem is annyira meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy Bánhorváti házasodási társközsége volt Sajóvelezdnek. A kölcsönhatás egyértelműen megmutatkozik nem csak a táncokban, hanem pl. a lakodalmi szokásokban, vagy a viseletben. Itt nem beszélhetünk olyan díszes öltözékről, mint mondjuk egy nyugati palóc, rimóci viselet esetében. Korábban az egyszerű emberek itt is a saját maguk által előállított alapanyagokat használták, majd a kender termesztése és a fonók megszűnése után az olcsóbb gyári alapanyagok hódítottak teret maguknak. A selyem először csak a tehetősebb emberek viseletében jelent meg, de a polgáriasodott viseletekkel kezdett mindinkább elterjedni. Több helyen is kedvelt alapanyag volt, de a díszítéseket nem annyira a hímzésekben, hanem a színek változatosságában és a szabásukban, varrásukban variálták. Azért ezek a ruhadarabok még így is sokkal visszafogottabbak voltak mint egyéb jellegzetes tájegységek viselete.
Bár szerintem az, hogy a református települések öltözetében némi visszafogottság észlelhető és kevésbé díszes mint a katolikus nem egyedülálló jelenség és már az is elég ha megnézzük pl. a két egyház szertartási kellékeit. A felekezeti hovatartozás nyilván valóan meghatározza, hogy minden település a maga szellemi központjából táplálkozik, tehát onnan kapja a papot, a bibliát stb. Vagyis az oktatási, kulturális és egyéb kapcsolatai is inkább arra mutatnak. Így van ez mind a katolikus, mind pedig a református vallású településekkel. Tehát a vidék katolikus falvai Egerhez, míg a reformátusok Miskolchoz és Sárospatakhoz kapcsolódtak. Ez meghatározza a dolgos hétköznapokat épp úgy mint az ünnepeket és megmutatkozik a népszokásokban és a viseletben. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy még az egyházak égisze alatt is megmaradtak olyan szokások, melyek messze, még az egyházak megjelenése előtti időkbe vezethetők vissza. Az a tény, hogy a közösségi összetartozás, az úgy nevezett „mi-tudat” a vallások szerinti csoportba sorolja ezeket a falvakat, akár természetes is lehet. Viszont azt már nagyon nehéz meghatározni, hogy ezek a települések, akik nyelvükben is hordozzák a palóc nyelvjárás sajátos jegyeit és több hasonlóságot mutatnak a Barkókkal, vajon valóban csak átvették-e a nyelvi, szokásbeli és egyéb elemeket a palócoktól.
Kétségtelen, hogy óriási kultúra szervező intézményi szerepe volt a különböző egyházaknak, de ezek a kérdések még mindig nyitottak.
A szűkebb értelemben vett Palócföld meghatározásánál olyan adatokat vettek figyelembe egyebek mellett mint pl. a települések és a népesség zömének folytonossága a középkor óta. Ha Sajóvelezd nézzük ebből a szempontból akkor az látható, hogy a település népességének kapcsolata a középkori elődökkel az ezerhatszázas évek közepéig erősnek mondható ami aztán romlik kissé, de még így is több mint 50 százalékot mutat.
Persze ugyanúgy, mint ahogy nagyon sok település esetében, Sajóvelezd létrejöttéről is meglehetősen hiányosak az ismereteink. A szájhagyomány szerint valószínűleg már 1070-ben volt egyháza, bár ezt az állítást semmiféle adattal nem tudjuk alátámasztani. Viszont a Borowsky szerinti 10-11. századi betelepítések melyet Szent László rendelte el, arról tanúskodnak, hogy a terület már jóval a tatárjárás előtt is valóban lakott volt. Teljességében a Heves, Borsod, Gömör és Nógrád vármegyékbe és úgy említi, hogy a Szent Lászlónak behódolt kunokat. Név szerint is említi Apátfalva, Balaton, Bánhorváti, Bánfalva, Csernej, Dédes, Noszvaj, Omány, Tardona, és Velezd településeket, ahová a betelepítések történtek. Borowsky szerint a palócok ezeknek a kunoknak a maradékai és az ő megtérítésükre alapították a bélháromkúti apátságot. Borsod vármegye három ősi nemzetsége a Miskócz, Örösúr és Bél mellett az Aba, Ákos, Apocz, Balog, Básztély, Kán, Koppány, Rátót, Sartivánvecse, és Hunt-Pázmán nemzetségek szereztek még birtokokat. Ez utóbbi a Hunt-Pázmán nemzetség tagja Lampert vette feleségül I. Béla király leányát, Szépát. Lampert és Szépa Miklós nevű fiának gyermeke Atyha alapított új falvakat Velezden és Gyarmaton. Innentől kezdve sokáig Atyha-Velezdnek hívták ezt a falurészt. Vagyis az Atyha által a 13. században alapított falu az említett Szent László féle 10-11. századi betelepítések által már lakottá vált területre, vagy éppen a mellé történt. Tudjuk, hogy a település sokáig két részből állott, de hogy mikortól? Valószínüleg már azt megelőzően is két külön településrészről beszélhetünk, mielőtt feljegyezték az első írásos emléket, mely egy örökségi vitáról tanúskodik és ezt bizonyítja. Ez az oklevél 1294-ből származik és az áll benne, hogy Atyha utód nélkül hunyt el 1294 előtt és a nemzetségen belül pereskedés indult Velezdért. Ekkor „Welez” formában szerepelt a település . Az oklevélben az áll, hogy a település két család kezébe kerül, akik más-más néven nevezik a saját birtokukban lévő településrészt. Itt nem csak arról van szó, hogy van két külön település, hanem hogy ezeket a településeket is külön-külön két részre osztják! A hosszú pereskedés 1379-ban zárul majd le végleg.
A vármegye birtokviszonyai az Anju-korban kezdenek kialakulni. Borsod vármegye két legnagyobb birtokosa a Radvánszky és a Bebek család lesz, akik majd támogatják a hitújítást. A tatárjárás után az 1333-1335-ös plébánia összeírás szerint Velezdnek már Szent György tiszteletére szentelt temploma volt. Az egyházi tizedszedés megkönnyítése érdekében a vármegyét tizedszedő kerületekre osztották. E szerint Sajóvelezd az Arlói kerülethez tartozott, mely az Arló, Velezd, Mályinka, Mónosbél által körülzárt területet jelöli.

Tályegység

Hová is tartozik Sajóvelezd

A korábbi kutatások